A lovak, mivel harapják a füvet, mélyen legelnek… F: Viszló Levente
A hivatalos statisztikai adatok szerint a legtöbb ló Magyarországon 1928-ban volt, az akkori állomány 917 000 példányos volt. A második világháborúig nagyjából ugyanennyi ló legelt nálunk, 1940-ben 900 000. A háború végére közel harmadára csökkent létszámuk, ekkor 329 000 állattal rendelkeztünk, amely 1956-ra 727 000-re emelkedett. Ettől az évtől kezdve azonban már folyamatos volt a fogyatkozás. 1960-ban 490 000, 1970-ben pedig már csak 222 000 ló élt hazánkban. A ló igavonóként történő hasznosítása 1960 és 1980 között szűnt meg. Ebben az időszakban a különböző erőgépek vették át a szerepét, ennek köszönhetően 1980-ban már csak 120 000 egyedből állt a hazai lóállomány, amelyik 1990-re 76 000-re 2019 év végre pedig 52 000-re fogyatkozott.
Ezekből a számokból jól látszik, hogy a magyarországi legelők fenntartásában a lónak ma már meglehetősen kis szerep jut. Ugyanakkor fontos rögzíteni, hogy 52 000 állat által legelt terület, illetve a téli tartáshoz szükséges jó minőségű széna megtermelése összességében jelentős kiterjedésű, mintegy 100 000 hektár gyepterület fenntartását teszi lehetővé, illetve szükségessé.
A ló sztyeppi állat, ami azt jelenti, hogy a mai állataink ősei, de a még élő közelebbi rokonai, pl. Pzsewalsky lovak is kizárólag legeléssel tartják fenn magukat. Magyarországi körülmények között lovainkat tavasszal hajtjuk ki a legelőre és ősszel azokat téli szállásra tereljük. A korábbi gyakorlat szerint az állatokat májusban, Szent-György napján hajtották ki a legelőre, amikor azok már olyan állapotban voltak, hogy a nagy testű állatok patáikkal nem károsították azok talaját, mivel az addigra kellően kiszáradt, megkeményedett. Legújabban az elhúzódó telek, késői tavaszodás miatt, ez az időpont már nem minden évben tartható. Az őszi behajtás októberben volt. Éppen a változó időjárás miatt viszont manapság a legelők károsodás nélkül általában még novemberben is kint tarthatók az állatok, de nem ritka az sem, hogy akár még később is.
A ló mélyen legel. Alsó és felső állkapcsában is erős fogak vannak, melyek segítségével szinte gyökérig képes kirágni a növényzetet. A legelő lovak folyamatos, lassú mozgásban vannak, ennek során van lehetőségük válogatni az egyes növények között. Mivel a lovak gyomra testméretükhöz képest kicsi, mindössze 10-18 liter, ezért nem tudnak egyszerre annyit lelegelni, ami biztosítaná napi szükségletüket. Ezzel magyarázható, hogy a lovak meglehetősen hosszú időt – a nap 60-70%-át – töltik legeléssel. Általában reggel és délután legelnek, a déli tűző nap elől szívesen húzódnak árnyékba.
Napjainkban a legelőn tartott és csikós által felügyelt ménesek száma és állatlétszáma egyre kisebb, annak ellenére, hogy ez a tartási mód felel meg leginkább az állat sajátosságainak. A legelőn tartott lovak esetében egy-egy állatra legalább egy hektárnyi területet célszerű számolni. Mivel a lovak elsősorban a keményebb szárú füveket legelik (réti csenkesz, sziki mézpázsit, csomós ebir stb.) a rövidebb szárú puhább fűféléket és a kétszikű növényeket alig hasznosítják. Ha nem áll rendelkezésükre elegendő kiterjedésű legelő, akkor az általuk kedvelt fűféléket gyökérig rágják, míg pl. a pillangósok visszamaradhatnak a területen. A régi legelő rendtartás szerint a lóval járatott területeket másodlegeltetésben marhával hasznosították, amelyek viszont inkább a kétszikűeket, puhább füveket kedvelik.
Napjainkban legtöbb helyen kerítéssel, villanypásztorral elkerített területen tartják a lovakat, amelyek azon belül szabadon mozoghatnak, válogathatnak a nekik leginkább kedvező növények között. Ha néhány állatot tartanak ilyen módon – pár hektáron – azok legelői természeti értékekben szegények maradnak, viszont ha az igy bekerített és hasznosított terület kiterjedése meghaladja a tíz hektárt, vagy annak többszörösét, akkor azokon már gazdag élővilág alakulhat ki.
Mivel a lovak azokat a fűféléket, amelyek zsombékot képeznek lerágják, legelőiken az ilyenekben fészkelő madarak – piroslábú cankó, sárszalonka, sárga billegető stb. – nem, vagy csak elvétve fordulnak elő.
Hazánkban általában a szárazabb „rövid füves” legelők szolgálnak lólegelőként, s ezek gyepstruktúrája – amennyiben a legelők megfelelő méretűek- az ürgék élőhelyi igényeinek felelnek meg leginkább. Vannak olyan vélekedések is, melyek szerint a lovak által járt legelőről az ürgék eltűnnek.
A lovak által legelt területeken a védett növények fenntartása nehézkes, hacsak azok nem olyan fajhoz tartoznak, amelyeket nem, vagy egyáltalán nem esznek meg az állatok, pl. nőszirom félék. Amennyiben olyan védett fajok is előfordulnak a legelőn, amit a lovas szívesen legelnek, azokat csak körbekerítéssel lehet megóvni, vagy elérni azt, hogy magot tudjanak szórni.
Korábban amig a Bükk-fennsíkon legeltették a gidrán ménest azok a pl. a szártalan bábakalácsot tövestül szaggatták ki.
Tapasztalataink szerint a legfajgazdagabb gyepek lóval, szamárral és szarvasmarhával történő vegyes legeltetés után jönnek létre.
A köztudat szerint a lovak számára legideálisabbak a kemény talajú legelők. A gyakorlatban azonban nem ritkán előfordul, hogy az állatok akár fél méteres vízben állva is legelhetnek. Az olyan területeken, amelyet lóval legeltetünk, de azok érintkeznek kisebb nagyobb vízfelülettel, az abban élő állatok megőrzése külön intézkedést igényelhet. Azokat a részeket, ahol madarak fészkelnek, vagy esetleg védett vízinövények tenyészhelye, el kell keríteni az álltaoktól.
Legeltetés lóval képgaléria
Amennyiben kérdése lenne programunkkal kapcsolatban, kérJük kapcsolati ürlapunkon írjon nekünk. Kollégáink hamarosan válaszolnak Önnek.